A LOVAGLÁSRÓL

1.RÉSZ

Az egész akkor kezdődött, amikor kedves barátnőm Piroska megmutatta, hogy mit tud az ő Dollárja. Mivel Dolcsi egy sodri és már jelentős tapasztalata van az igázásban nem voltam meglepve, hogy az utána kötött gyerekszánkót gond nélkül huzigálta amerre csak akartuk és még az sem zökkentette, ki mikor fölültem a hátára fordítva, hogy fényképezni tudjam a szánkón ülőket. Persze az én Piroskám hangoztatta, hogy neki van a legjobb fej lova, ami engem, mint tapasztalt idomítót igencsak kezdett piszkálni – „ezt én is meg tudom csinálni a Bolyesszal, csak egy kicsit gyakorolni kell”- gondoltam és amint hazamentem rögtön kijelentettem a családnak, hogy karácsonyra körhevedert meg szügyellő-martingált kérek (a kisszánkó húzására pont alkalmas). Eljött a karácsony, a felszerelés megvolt én meg belefogtam, hogy hozzászoktassam a Bolyeszt, ha mögötte megyek akkor is én irányítok és nem kell felém fordulni. Ezt kb. 5 perc alatt megtanulta és onnantól simán mert minden. Az összes díjlovas feladatot végre tudtam vele hajtatni, úgy hogy csizma helyett a szárakat csúsztattam kissé oldalra (megjegyezném nem díjlovas vagyok, hanem díjugró, csak annyit konyítok a díjlovagláshoz amennyi egy csikó idomításához szükséges), így még ágaskodtatás is ment. –„Ha nem ijed meg az utána kötött szánkótól és rájön mit akarok tőle, már nem lehet gond.”- gondoltam és vártam a havat, hogy kipróbálhassam magunkat, de a hó nem jött, vagy ha jött, utána 2 napig esett az eső. Már kezdtem lemondani a dologról, amikor 1 hete jött a hó és még hideg is volt -„Eljött a mi időnk”-. Fogtam az én Bolyeszom (akiről elfelejtettem megemlíteni, hogy nem a higgadtság és a türelmesség az erős oldala, inkább a mutatós rodeo, meg a féktelen száguldozás, ahol a zabla tényleg nem képezi a fék tárgyát)-szóval fogtam és felszerszámoztam, utána kötöttem a szánkót és bevezettem a pályára. Először csak sétáltam mögötte, majd egy óvatlan pillanatban felpattantam a szánkóra. Bolygó amint érezte, hogy valami visszafogja (a szánkó, meg az én 60 kilóm baromi nagy nehézséget jelent ám) azonnal megtorpant és először értetlenül nézett vissza, majd teljesen szembefordult a szánkón trónoló gazdival és jól megnézte magának a dolgot……ezt még kétszer eljátszotta, aztán már ügettünk is körbe a pályán. Másnap már egyenesen a mezőre mentünk és már másodmagammal trónoltam a szánkón, ez persze „nagyobb sújt” jelentett,  mire az én kincsem megállt, hogy ő így egy tapodtat sem! Persze belátta, hogy nincs választása és nem megyünk haza a kedvéért, úgyhogy némi száguldozásba kezdett és közbe megpróbálta lerúgni a csillagokat az égről. Baj nem lett belőle és ő is rájött, hogy kifizetődőbb normálisan közlekedni, mert akkor nem esik hasra 5 méterenként, így másnap már több szánkóval (egymás után kötve) gyerekeket szánkóztattam a közeli erdőbe. Amikor hazafele mentünk találkoztunk a barátainkkal, akik gyalog igyekeztek a tanyára…..és akkor én is megmutattam mit tud az én Bolyeszom : ketten ültünk a hátán, egy pedig az utána kötött szánkón. Bár eleinte nem tetszett neki, mert még soha nem ültek ketten a hátán, néhány „szabadulási” kísérlet lehiggadt és kelletlenkedve ugyan, de hazavitt-húzott minket. Az én Piroskám csak annyit mondott: „Őrült vagy, ezek után nem hinném, hogy gondjaid lesznek a lószállítóval”
 Úgyhogy megegyeztünk, hogy nyáron szerzünk két kétkerekűt és azokkal fogunk versenyezni az útszákban.